A boldogság és önismeret kapcsolata sokkal mélyebb annál, mint hogy néhány jól hangzó tanácsban összefoglalható lenne. Vajon létezik biztos recept a boldogsághoz, vagy mindannyian egy egyedi, rétegekből álló belső térképet követünk?

A SpeechPresso podcast legutóbbi adásában Antóny Kornélia coachcsal és trénerrel beszélgettünk önelfogadásról, belső békéről, sebezhetőségről és arról, miért kezdődik gyakran ott a boldogság, ahol végre megengedjük magunknak a saját érzéseinket.

Nelli nem elméleti oldalról közelít a témához. Több évnyi kutatómunka, személyes tapasztalat és számtalan mélypont sűrűsödik legújabb könyvében és módszertanában. Számára ezek a „bukások” nem kudarcok voltak, hanem tanítómesterek, amelyek elvezették a valódi önelfogadáshoz.

Ebben a cikkben körbejárjuk, hogyan kapcsolódik össze a boldogság, az önismeret, a láthatóság és a pszichológiai biztonság – és azt is, miért lehet a sebezhetőség a valódi kapcsolódás egyik legfontosabb kapuja.

Boldogságkutatóként hívtunk meg, de elmesélted, hogy a könyved eredetileg egészen máshogy nézett volna ki. Miért dobtad ki a „tudományos” kutatást?

Valójában több mint négy éve foglalkozom ezzel a témakörrel, és az első fogadalmam az volt, hogy nagyon felkészülten, tudományos alapossággal fogom csinálni. De amikor egy barátnőm rákérdezett: „Te most tulajdonképpen milyen könyvet is írsz? Ez egy tankönyv akar lenni?”, akkor esett le a tantusz. Megértettem, hogy egyáltalán nem tankönyvet akartam írni, és nem is volt szükségem ilyen mélységű kutatási háttérre ahhoz, hogy hitelesen beszéljek.

Akkor végül mi maradt meg az eredeti koncepcióból?

A nagy kutatásból szinte semmi nem került be a könyvbe. Viszont benne van minden, amit én gondolok a boldogságról: a saját élményeim, a negatív megéléseim és az az út, ahogyan én kerestem a boldogságot. Rájöttem, hogy a saját tapasztalataim, sőt, a saját negatív megéléseim és az azokból való kilábalás sokkal többet adhat az olvasónak. Mára hálás vagyok minden nehézségért, mert ezek tettek képessé arra, hogy ma már mélyen megéljem a boldogság pillanatait.

Mondtad, hogy van egy utad, ahogy te keresed a boldogságot. Mesélnél néhány mérföldkőről? Nagyon kíváncsi vagyok például arra, hogyan indultál el, és mik voltak a nagy felismerések ezen az úton.

Szerintem tudattalanul már gyerekkorom óta ezen az úton vagyok, de tudatosan körülbelül négy éve jött el a pillanat. Amikor coachnak képződtem, az egyik első napon a tanár ezzel a kijelentéssel fogadott bennünket: "Van jogod az érzéseidhez!" Ez egy elképesztő felismerés volt számomra. Onnan indult minden, hogy megértettem: nincs olyan, hogy túlérzékeny vagyok, vagy hogy amit érzek, az nem valid.

Ez hogyan változtatta meg a hozzáállásodat a saját múltadhoz vagy a mindennapjaidhoz?

Rájöttem, hogy nem kell mindent a szőnyeg alá söpörni, és nem érdemes elfojtani a dolgokat. Amikor az ember saját magát kezdi el kibontani, olyan ez, mint a Shrek-féle hagyma és a héjak: elképesztően igaz, hogy ahogy haladsz a mélyrétegekbe, úgy fedezed fel önmagad. Megérted, hogy gyerekként miért volt valami fájdalmas, vagy fiatal felnőttként miért döntöttél úgy, ahogy. Az önismereti út, amire akkor aktívan ráléptem, segített abban, hogy ne sétáljak bele újra ugyanazokba a csapdákba, és végre magamra voksoljak.

Nekem az a gyanúm az alapján, amit elmondtál, hogy a boldogságunknak elég nagy köze van ahhoz, hogy mi hogyan merünk láthatóvá válni. Te mit gondolsz erről?

Az önmagunk felvállalása, az, hogy autentikusan működünk, és kimerjük mondani azt, amit valóban gondolunk, szerintem elképesztően fontos. És mégis ettől félünk a legjobban, mert a félelmeink abból fakadnak, hogy a fókuszunk kifelé irányul. Amikor a külvilágra figyelsz, hogy fogok-e nekik tetszeni, ők mit fognak mondani, akkor egy elképesztő félelmet építesz saját magadban.

De hiszen te is gyakran szerepelsz nyilvánosan, előadóként is. Ott hogyan lehet ezt a nyomást kezelni?

Amikor a fények ránk irányulnak a színpadon, sok esetben nem is látjuk magukat a résztvevőket, de mégis azt érezzük, hogy számtalan szempár vizsgálgat minket: nem is feltétlenül azt, amit mondunk, hanem minket. Rengeteget foglalkozunk azzal, hogy a hajunk hogy áll, a ruhánkat sikerült-e kivasalni, vagy passzol-e a cipő színe a táskához. Ez az elképesztő tárgyiasítás elviszi a fókuszt a belső értékeinkről.

Mi a megoldás arra, hogy ne blokkoljon le minket ez a sok külső elvárás?

Légy tisztában azzal, hogy nem attól vagyunk validak, hogy kívülről megerősítenek. Az a fajta fókusz, hogy másoknak mennyire fogok tetszeni, teljesen elviszi a figyelmet a valódi üzenetről. Meg kell tanulni a fókuszt befelé irányítani: nem az a fontos, hogy hogy nézek ki, hanem az, hogy ki vagyok én, és mi az, amiről beszélek.

Számtalanszor találkozunk azzal a jelenséggel, hogy valakinél ott van egy nagyon értékes gondolat, de a belső gátak miatt nem meri elmondani másoknak. Behoztad ennek a kulturális aspektusát is: nem kell messzire utazni, hogy a boldogságlisták élén végző északi országokkal találkozzunk. Én szintén éltem három évig Dániában, és azt tapasztaltam, hogy a bizalom-bizalmatlanság kettőse határozza meg, mire épül az összes többi dolog. Te magad is éltél Norvégiában másfél évig, mit láttál ott, amit mi is beépíthetnénk az életünkbe?

Én pontosan tudom, hogyan gondolkodnak a skandinávok, és amit onnan legszívesebben elhoznék, az a már gyerekkorban elkezdett, nyílt és őszinte kommunikációra való nevelés. Ez leginkább az iskolákban látszik, ahol a gyerekek projektmunkákban dolgoznak, maguk kutatnak, és a csapataikat tudatosan sokszínűre állítják össze, mert tudják, hogy mindenki másban jó. Ott nem azt keresik, miben nem vagy jó, hanem azt, hogy miben vagy jó.

Ez a fajta közösségi szemlélet hogyan hat ki a társadalmi boldogságra?

A skandinávok folyamatosan azon dolgoznak, hogy az egyéni tehetségeket befektetésként a közösségeik javára fordítsák. Ahol együttműködés és egymásra figyelés van, ott egy olyan nemzet alakul ki, amelyik nem egymás ellen dolgozik. Van egy elképesztő különbség a szövetség és a szövetkezés között: ott nem egymással szövetkeznek valaki ellen, hanem egymással kötnek szövetséget egy közös célért. Ez a fajta közös út egy eléggé nemes küldetés.

A bizalomról és a szövetségről beszéltünk, és nekem ez nagyon rímel arra, amit ti a barátnőiddel létrehoztatok. Van egy szuper rendezvénysorozatotok, a SOL Szalon (a Slow Living női szalon), ami szerintem egy teljesen unikum a magyar piacon. Nekem is volt szerencsém részt venni egy ilyen alkalmon, és az volt a megélésem, hogy más a levegő: mindenki egy olyan nyitottsággal fordult a másik felé, hogy azt hittem, ez már legalább a tizenharmadik alkalom, pedig mondtad, hogy csak a harmadik volt. Miért van az, hogy itt ilyen természetesen működik a kapcsolódás?

Szerintem az alapértékekben van a titok, amikben mind a négyen, akik alapítottuk, teljesen egyformán gondolkodunk. Mindig vágytam egy olyan közegre, ahol abszolút lehetek az, aki vagyok, ahol őszinte baráti kapcsolódás van. A SOL Szalon lényege, hogy végre megtaláljuk önmagunkat emberként, és félretegyük az összes funkciónkat, a munkánkat. Itt nem egyfajta érdekközösségről van szó, nem az üzleti kapcsolódás a cél, hanem hogy emberileg érdekeljenek azok, akik ott vannak.

Miben más ez a fajta közeg, mint amit egy hagyományos üzleti körben tapasztalunk?

Itt nem az érdekeid mentén kapcsolódsz: nem az a fontos, mi a foglalkozásod, hanem az, hogy emberként hogyan érzed magad. Mi a fontos neked az életben, mi az, ami elvizonytalanít vagy éppen tölt? Ez a „slow living” szemlélet segít abban, hogy pillanatok alatt össze tudj kapcsolódni egy teljesen ismeretlen emberrel, mert nincsenek ott az üzleti érdekeken alapuló maszkok. Amikor nincs ott a kényszer, hogy eladjunk egymásnak valamit, akkor megérkezünk abba a pszichológiai biztonságba, ahol mindenki megkapja a pozitív visszacsatolást, mert erre mindenkinek szüksége van. Nem egymással szövetkezünk valaki ellen, hanem szövetséget kötünk egymással azért, hogy emberileg kapcsolódhassunk.

Van egy nagyon találó idézet Senecától: a beszéd a lélek ruhája. Te eléggé gyakran szerepelsz nyilvánosan, és ott is azt látni, hogy megvan benned egyfajta belső nyugalom. Van-e ennek egy tudatos formája, egy olyan mentális gyakorlat vagy ráhangolódás, amivel ki tudod tisztítani a fejedet egy-egy fellépés előtt, még akkor is, ha épp „szanaszét” vagy belül?

Van rutinom, reggeli és esti is, de a színpadra lépés előtt is megvan az a pár percem, amikor mentálisan készítem magam. Nekem a légzőgyakorlatok váltak be a legjobban. Sok mindent kipróbáltam, de a légzés azért jó, mert fiziológiailag is hat: az idegrendszert le tudja nyugtatni, ha túlságosan stresszes vagy, de ha épp energiaszegény állapotban vagy, akkor fel is tud húzni. Gyakran használom például a Wim Hof-féle légzést, mert elképesztő frissítő hatása van, és megadja azt az alapot, amivel aztán oda tudok állni az emberek elé.

A meditációt is beépíted ilyenkor, vagy az inkább a hosszabb távú felkészülés része?

Ha tehetem, és van időm egy nagyobb rendezvény előtt, akkor meditálni is szoktam. Ez jobban levisz mélyre és mentálisan helyretesz. Attól függően választok típust, hogy épp mire van szükségem: ha dühös vagyok, relaxálok, ha elszáll az önbizalmam vagy elbizonytalanodom, akkor inkább az érzelmekhez kapcsolódó, önelfogadó meditációkat végzem. Ez segít abban, hogy ne csak a tartalomra koncentráljak, hanem arra is, hogy én hogyan vagyok jelen abban a pillanatban.

Ez azt jelenti, hogy te már egyáltalán nem is izgulsz az előadások előtt?

Dehogynem! A mai napig megvan bennem az az apró, pici halovány rezgés, az az izgatottság, amikor elindítasz egy előadást. De ez számomra egy pozitív visszacsatolás: azt jelenti, hogy még van helyem ott. Tudom, hogy ha ez az izgalom eltűnik, akkor abba kell hagynom, mert az azt jelentené, hogy már nem fontos az üzenet. Mark Twain óta tudjuk, hogy kétféle előadó van: aki izgul, és aki hazudik. Én inkább vállalom a sebezhetőségemet, mert hiszem, hogy ettől leszünk hitelesek és boldogok.

A boldogság nem egy steril, tankönyvi állapot, hanem az a pont, ahol végre megadod magadnak a jogot a saját érzéseidhez. A valódi hitelesség nem a tökéletességből, hanem a saját történetedbe való beleállásból fakad - a bukásokkal és a belőlük való kilábalással együtt.

A skandinávoktól eltanult bizalom és a SOL Szalon őszinte közege pedig bizonyítja: ha nem egymás ellen szövetkezünk, hanem szövetséget kötünk egy közös célért, az olyan pszichológiai biztonságot ad, ami alapjaiban írja felül az életminőségedet.

Az izgalom meg maradjon csak meg az előadások előtt – az nem hiba, hanem annak a jele, hogy még mindig fontos, amit csinálsz.

Ha szeretnél magabiztosan, önazonosan jelen lenni mások előtt – akár előadásban, meetingben, podcastban vagy egy fontos beszélgetésben –, hallgasd meg a teljes SpeechPresso podcast adást Antóny Kornéliával.