Bálinttal, a Park FM, vagyis a Budapest Park online rádiójának műsorvezetőjével nem először beszélgettünk a kommunikációról. Korábban már vendégünk volt a SpeechPresso podcastben, ahol az ő rádiós és műsorvezetői tapasztalatairól, a megszólalás felelősségéről és a jó beszélgetések működéséről is szó esett.

Most fordult a helyzet: ezúttal Bálint látott minket vendégül a saját műsorában, a Parkterápiában. A beszélgetés apropója az volt, hogy bár mindannyian beszélünk nap mint nap, ritkán gondolkodunk el azon, hogy valóban jól kommunikálunk-e.

Egy meeting, egy állásinterjú, egy főnökkel folytatott nehéz beszélgetés, egy videófelvétel vagy egy színpadi előadás mind más-más kommunikációs helyzetet kíván. A beszélgetésben arról volt szó, miért hisszük azt, hogy jól beszélünk, hol csúsznak el leggyakrabban a mondataink, és hogyan lehet a kommunikációt tanulható, fejleszthető készségként kezelni.

Az interjú szerkesztett változata. A szöveg az élő beszélgetés hangulatát megtartva, de szerkesztve jelenik meg.

Ebből a beszélgetésből kiderül, hogy a jó kommunikáció nem velünk született adottság, hanem fejleszthető készség. Többek között arról lesz szó, hogy:

Bálint: Srácok, nem olyan könnyű jól beszélni manapság. A hétköznapokban azt veszem észre, hogy a kommunikáció talán még fel is értékelődött minden eddiginél jobban. SpeechPresso, Varga Zsófi, Tóth Árpád, sziasztok!

Zsófi: Helló, Bálint! Rögtön cáfolnunk kell téged. Mindenki tudja magáról, hogy tud beszélni. Mindenki meg van győződve arról, hogy ő tök jól beszél, és neki ezzel semmi dolga nincs.

Bálint: Hát, én is ezt gondolom. Akkor most rögtön, az elemzés közben köszönjük szépen, ennyi volt a műsorunk, viszontlátásra.

Zsófi: Ennyi, sziasztok, örülünk, hogy láttunk titeket.

Bálint: Na de miért gondoljuk ezt? Honnan jön ez a gondolatunk? Ez ego dolog? Vagy tényleg úgy gondoljuk, hogy ezt nem kell fejleszteni? Ha például a műsorvezetést nézzük, sokan azt gondolják: az ember csak beül oda, és dumál. Mi ebben a nehéz?

Zsófi: Konkrétan beszélünk, szóval ez biztos annyira könnyű. Nem.

Árpi: Kétéves korom óta tudok beszélni, tehát mégis mi baj lehet?

Bálint: Inkább a hogyanban van a gond, nem? Amit szeretnénk mondani, az nem mindig ugyanaz, mint amit végül ki is mondunk.

Árpi: Pontosan. Egyáltalán nem mindegy, hogyan fogalmazzuk meg a gondolatainkat, és azzal milyen hatást tudunk gyakorolni. Sok embernek rengeteg fontos gondolata van, de amikor eljut odáig, hogy ezt másoknak is elmondja, akkor döcögni kezd a dolog.

Vagy nem azt csinálják az emberek, amit szeretne, vagy nem úgy kezdenek el gondolkodni, ahogy ő. Szerintem ez az, amit a mindennapokban is érdemes fejleszteni.

Bálint: Ez akkor a túlélésért folytatott harc eszköze a hétköznapokban? Vagy egyszerűen nem vesszük elég komolyan, hogy mennyire fontos jól kommunikálni?

Zsófi: Szerintem a kommunikáció alapvetően a kapcsolódás eszköze, de sokan harcra használják. Ha kapcsolódásra használnánk, ha próbálnánk aktívan hallgatni, vagy megérteni, hogy a másik milyen szűrőn keresztül fogadja be azt, amit mondunk, sokkal hatékonyabbak lennénk. Szerintem például a meetingek töredékére csökkennének. Borzasztó sok időt töltünk azzal, hogy félrekommunikálunk. Beszélünk egymáshoz, csak nem értjük egymást. Aztán újra és újra elmondjuk ugyanazt, végtelen ismétlésekben. Eszméletlen mennyiségű idő folyik el ezzel.

Bálint: Ha már ezt bedobtad, szerintem a magyar meetingkultúra 80 százaléka ebből áll: nem készülünk fel a meetingre, ezért megtanulunk körbefont mondatokkal fél órákat eltölteni.

Néhány hete én is voltam egy ilyen helyzetben. Készültem a meetingre, beírtam mindent, aztán kiderült, hogy akik tartják, egyáltalán nem készültek. Eltelt negyed óra, mire mondtam, hogy jó, srácok, én ott vagyok, beírtam a gondolataimat, foglalkozzunk ezzel. De képesek voltak az egyórás meetingből negyed órát elhúzni.

Árpi: Simán. És szerintem ez egyáltalán nem magyar probléma. Bármelyik külföldi szervezetben pontosan ugyanígy működik: ha az emberek nem készülnek fel, és nem fogalmazzák meg előre a gondolataikat, akkor a hatékonyság ellentéte alakul ki. Ezt én külföldi cégeknél és külföldi kollégákkal is tapasztaltam. Szerintem ez nemzetiségtől független.

Bálint: Jó, de vannak a másik végletet képviselő meetingek is. Amikor valaki annyira célratörő, hogy már semmire nem marad idő. Csak tü-tü-tü-tü, és úgy kapcsolok ki a meetingből, hogy úristen, ez a rideg valóság.

Zsófi: Pont erről beszélgettünk idefelé a kocsiban. Most egy nagy cégnek tartunk tréningsorozatot, és ők mesélték, hogy amióta amerikai vezetés lett, azóta az emberi kapcsolódás gyakorlatilag nulla. Eredményfókusz 100 százalékban: szállítsd az eredményt, ennyi, semmi más nem érdekes. Régebben voltak soft skill tréningek, ahol gyakorolták, hogyan érkezzenek meg a térbe, hogyan legyen olyan meetingkultúra, amelyben van emberi kapcsolódás, figyelnek egymásra, támogatják egymást. Mostanában pedig azzal kezdik: „Oké, voltatok tréningen, emlékeztek, hogy kell megérkezni? Érkezzetek meg, és most csapassuk.” Borzasztó.

Bálint: Mit lehet kezdeni egy ilyen helyzettel? Hol van a jó egyensúly? Mert gondolom, a két példa között valahol. Ti látjátok a piacot, látjátok, mi működik.

Árpi: Két dolgot biztosan nem lehet kihagyni. Az egyik, hogy valahogyan kapcsolódjunk a másikhoz. Mondhatnám azt is, hogy érzelmi kapcsolódás, de inkább arról van szó, hogy kialakuljon valamilyen emberi kapcsolat. Hogy a másik odafigyeljen ránk, és mi is emberként tudjunk beszélni hozzá.

A másik a matéria: amikor kommunikálunk, legyen annak valami veleje. Tartsunk valamilyen cél felé, adjunk át konkrét információt. És ha ez a kettő keretbe van foglalva, akkor az sem árt, ha közben hitelesek tudunk maradni. Vagyis el is hiszik nekünk, amit mondunk.

Ha ez a hármas megvan — kapcsolódás, tartalom, hitelesség —, akkor szerintem jól tudunk működni egy kommunikációs helyzetben.

Bálint: Amikor össze akarunk veszni a főnökünkkel, vagy valami érdekérvényesítés van, azért nem írjuk össze ezt a hat-hét dolgot, hogy most erre figyeljek, arra figyeljek…

Zsófi: Én azt csinálnám! Elővenném a kis checklistemet, hogy hm, biztosan szállítottam mindent, amit el akartam mondani?

Bálint: De ez már a nagyon durva véglet. Lehet erre ösztönösen törekedni? Vagy ez mindig munka, mindig bele kell tenni?

Zsófi: Bizonyos kilométerszám után már nem munka. Addigra van annyi rutinod, mint ahogy gondolom, te is csiszolódtál, amikor elkezdtél rádiós műsort vezetni. Mostanra már a legtöbb helyzetet valószínűleg csípőből megoldod, mert van egy eszközkészleted, amihez ösztönösen tudsz nyúlni.

A kommunikáció is ilyen. Itt is van egy svájci bicska. Egy idő után érzed, hogy most melyik eszközt kell elővenni. Például: „Oké, ő most azért ideges, mert nem értette meg, hogy ez neki miért lesz jó, vagy miért nem fog fájni. Vagy nem érti, hogy én most nem megtámadtam, hanem egyszerűen haladásra szeretném biztatni a dolgokat.”

Bálint: Ez nagyon mesterkéltnek tűnik. Nekem ez sok agyi munkának tűnik ahhoz képest, amit általában csinálok. Persze, értem, hogy benne van a rutin. De vannak olyan hétköznapi helyzetek, amelyekre tényleg így kell készülni?

Árpi: Szerintem ami fontos és téthelyzet, arra mindenképp.

Bálint: Például egy állásinterjú?

Árpi: Arra aztán bőven. Ha valaki felkészületlenül megy be egy állásinterjúra, sok jóra ne számítson. Ráadásul ez borzasztóan kiszámítható helyzet. A kérdések legalább 80 százalékát előre lehet tudni.

Bálint: És mégsem készülünk?

Árpi: Egy csomóan nem. Most is van olyan diákunk, akivel pont ilyen helyzetre készülünk. Őt is érték meglepetések, pedig nem először volt ilyen szituációban.

De ha tudatosan mész bele egy ilyen helyzetbe, az felszabadító érzés. Amikor úgy vagy ott, hogy „jó, most jön az a kérdés, amire már tudom a választ”.

És ez nem csak állásinterjún működik. Akkor is, ha például a főnöködet akarod meggyőzni. Ha jól van felépítve az érvrendszered, és azok az elemek, amelyekről korábban beszéltünk, megvannak benne, csodák tudnak történni. Te fogsz a legjobban meglepődni, hogy a másik úgy reagál, ahogy szeretted volna.

Bálint: Azt mondjátok, hogy zsebre lehet tenni azt, hogy befolyásoljuk a saját főnökünket? Simán ad pénzt?

Zsófi: Simán.

Bálint: Na, hogyan?

Zsófi: Elmesélem az egyik diákunk történetét. Két hónapja járt már hozzánk, amikor megkérdeztük, mi történt vele az előző hét óta. Azt mondta:

„Fú, hallod, ami múltkor meetingen történt! Állományi ülés volt, jött a főnök, és mondta, hogy kevesebb pénz, de több meló, és ezt most nekünk kell tolni. Én lepődtem meg a legjobban, hogy felálltam, kinyitottam a számat, és nagyon kulturáltan elmagyaráztam neki: figyelj, ez ennek a csapatnak nem lesz jó. Ha ezt most megcsináljuk, amit te mondasz, akkor nem fogjuk megcsinálni azt, amitől egyébként gurul a szekér.”

Erre a főnök elfogadta, és elment fölfelé, a nagyvezető felé képviselni azt, hogy ez most nem fér bele. A diákunk pedig leült, és azt mondta: „Úristen, hát én leérveltem a főnökömet!”

Na, hát így.

Bálint: Ez úgy hangzik, hogy nem csak azt tanítjátok meg az embereknek, hogyan kell felépíteni valamit — hogy van bevezetés, tárgyalás, befejezés, meg valahova betesszük a tetőpontot —, hanem ez egy kicsit pszichológiai befolyásolás is. Ki mert állni a főnöke elé, és sikerült meggyőznie. Hány összetevős ez a történet?

Árpi: Rengeteg összetevős. Van benne egy szerkezeti rész: hogyan építed fel magát a kommunikációs helyzetet, mi mi után következik. Ezt a célnak megfelelően érdemes kiválasztani, és akár fejben, akár leírva összerakni.

De az sem mindegy, hogyan hangzik el. Hogyan használod a hangodat, a testbeszédedet, milyen magabiztossággal állsz ki. Akikkel együtt dolgozunk, gyakran azt mondják, hogy ez a folyamat önismereti folyamat is. Jobban megismerik magukat azáltal, hogy elkezdik tudatosan használni ezeket az eszközöket.

Szóval rengeteg összetevője van: hogyan mesélünk történetet, hogyan készülünk egy helyzetre, lesz-e prezentáció, ha igen, mi kerüljön bele. Nagyon sokféleképpen lehet kommunikációt használni meggyőzésre — és ez csak az egyik műfaja az egésznek.

Zsófi: De mielőtt a hallgatókban az a kép alakulna ki, hogy ez egy eszméletlenül bonyolult technikai sport, amihez gigantikus agyat kell növeszteni: ez olyan, mint a síelés.

Az elején rohadt bonyolult. Csúszik, bot van, oda kell állni, fúj a szél, úristen. Aztán egy idő után ösztönösen megy.

Az emberek sokszor azt hiszik, hogy ez egy kétállású kapcsoló: vagy tudom, és akkor megy — vagy vannak a szerencsések, akik ezzel születtek —, vagy pedig vannak a bénák, akiknek nem is érdemes megpróbálni. Ez nagy tévedés.

Szerintem két-három hónap alatt el lehet jutni egy olyan szintre, hogy a „fú, én béna vagyok, ez nekem nem megy” érzésből eljutsz oda, hogy nagyon kulturáltan, de leérveled a főnöködet. És nyersz.

Bálint: Tehát akkor itt nincs olyan, hogy valaki introvertált vagy extrovertált? Nincs az, hogy ő egy nővérke, egy papírbolti eladó vagy egy megasztár?

Zsófi: Dehogynem, mindenkinek van alapkaraktere. Akkor nehéz ez, amikor az alapkarakteredből ki akarsz menni valami olyanba, ami egyáltalán nem vagy.

Ha például egy introvertált kutatólány vagy, aki maximum hat emberrel hajlandó egy nap beszélni, és úgy akarsz beszélni, mint Stohl András, az nem fog menni. De megtalálhatod azt, ahogyan te tudsz jól működni. A saját kommunikációs optimumodban is lehet hatásosan beszélni.

Árpi: Az elején szoktuk kérdezni az embereket, ki a kedvenc előadójuk, ki a példaképük. Nagy lelkesen hozzák a TED-beszélőket vagy hazai példaképeket. Mi pedig mindig azt mondjuk: „Na, rá nem fogsz hasonlítani, és ez teljesen jól is van így.”

Mindenkinek azt érdemes megtalálni, mi az ő erőssége. Mi általában azzal dolgozunk, hogy fogjuk ezt a potmétert, és feljebb csavarjuk azt, ami már most is jól működik — csak lehet, hogy az adott ember még nem tud róla.

Bálint: Az előbb arról beszélgettünk, hogy igazából ti felcsavarjátok a bennünk rejlő potenciált. De mi van akkor, ha valaki más akar lenni?

Amikor beszélni akarunk, kiállunk, érvelünk, meg akarunk győzni valakit, akkor nem egy kicsit másik perszónát veszünk fel? Én például, amikor kiállok több ezer ember elé a színpadra, nem pontosan ugyanaz a Juhász Bálint vagyok, mint aki hétköznap elmegy az Aldiba bevásárolni. Van egy felvett valami. Összeszedem a bátorságomat, felkészülök, egybeterelgetem a gondolataimat. Ez valamilyen értelemben acting. Erről mit gondoltok?

Zsófi: Szerintem kimondtad a választ: nem az a Juhász Bálint áll ott. De közben mégis Juhász Bálint áll ott, csak a színpadképes verziód. Az a verziód, aki tud olyat adni, ami annak a több ezer embernek érdekes lesz.

Bálint: Ez a lényeg? Hogy adjunk valamit magunkból?

Zsófi: Abszolút.

Árpi: Igen. Ezt mindig elmondjuk, és tök jó, hogy most előkerült: ez sosem arról szól, aki beszél, hanem arról, akinek szól. Mindig a közönségről szól.

Ha kiállunk mások elé beszélni, és az rólunk szól, az már rég rossz. Akkor nem fog igazán érdeklődni és figyelmet tanúsítani az, aki hallgat minket.

Bálint: Akkor a főnökömet is úgy győzöm meg a fizetésemelésről, hogy róla kell beszélnem?

Zsófi és Árpi: Abszolút!

Árpi: Igen. Neki mi éri meg abban, hogy neked több fizetést adjon? Ezt kell valahogy elérni nála. Ezt nem lehet elégszer elmondani: mindig azon gondolkodunk, mi van a másik oldalon.

Bálint: Milyen helyzetek vannak még, amikor fordítva gondolkodunk, pedig nem kellene? Amikor inkább a nézői, olvasói, befogadói oldalba kellene belehelyeznünk magunkat?

Árpi: Visszatérnék egy pillanatra arra, amit az előbb feszegettünk: hogy az ember más perszónát vesz fel, amikor előad. Sokan úgy érzik, hogy az, ahogyan megszólalnak egy ilyen helyzetben, a személyiségük része.

De ezt fontos átkeretezni: ez nem a személyiségünk. Ez tanulható képesség. Amit egy ilyen helyzetben csinálunk, az mind-mind minta, amit valakitől láttunk. Kollégától, főnöktől, anyutól, aputól, teljesen mindegy. Ezeket beépítettük, és ez jelenik meg.

Mindig mintákból építkezünk, ezek pedig gyakorlatilag szokások. Márpedig szokást fel lehet venni. Megtanultuk gyerekkorunkban, hogy fogat mosunk este és reggel. A kommunikációs működés is alakítható: el lehet hagyni dolgokat, meg lehet tanulni újakat.

Ezzel nem magunkat alakítjuk át, csak azokat a szokásokat, amelyeket egy kommunikációs helyzetben használunk. Ettől nem leszünk művi színészek, nem válunk teljesen más emberré. Meg lehet tanulni ezt magunkévá tenni.

Mi sem úgy dolgozunk, hogy berakunk valakit egy présbe, és kijön belőle a tökéletes előadó. Rossz is lenne, ha így működne. Mindenkinek megvannak a saját erősségei. Rá kell jönnie, mik ezek, és el kell kezdenie tudatosan használni őket.

Zsófi: Megbeszéltük, hogy ha egyszer egy rendezvényen valaki odajön hozzánk, és azt mondja: „Figyelj már, hallottam a Lacit beszélni a színpadon, nálatok tanult, igaz? Felismertem a mintákat!” - na, aznap abbahagyjuk.

Bálint: Most itt előre megbeszéltétek, hogy ki miről beszél?

Zsófi: Nem.

Bálint: Mert gondolom, ez már ösztönösen jön az elmúlt éveknek köszönhetően. Amikor először láttalak titeket egy baráti találkozón, ott is ez volt: először ő beszél, aztán ő, aztán ráköt…

Zsófi: De arra készültünk! Nem is keveset.

Bálint: Mik a legnagyobb tévhitek? Azon kívül, amivel indítottatok, hogy mindenki azt gondolja, jól tud kommunikálni. Mi az, amiről azt hisszük, hogy tudjuk, de mégsem?

Zsófi: Nagyon egyéni tévhitek vannak. Hozzánk szerethető, kedves, okos emberek jönnek, akik rengeteg dolgot letettek már az asztalra a saját szakmájukban.

Aztán kiállítjuk őket egy nagyon támogató környezetbe, tényleg körbevattázzuk őket. Beszélniük kell öt percet. Amikor utána megkérdezzük, hogy „na, mesélj, milyen volt?”, akkor elkezdik: „Fú, ez borzasztó volt. Biztos nagyon látszott, hogy izgultam.”

Nyilván mi látjuk, ha izgulnak, de a csoporttársak sokszor azt mondják: „Te izgultál? Nem is látszott rajtad!”

Így dolgoznak ezek az egyéni tévhitek. „Ez biztos nem volt vicces.” „Biztos nem volt szórakoztató.” „Biztos nem értettétek.” De közben pontosan értettük, és vissza tudjuk mondani a fő gondolatokat.

Egyszerűen kommunikációs önismeretünk nincs. Tudunk beszélni, a legtöbben úgy gondolják, hogy tudnak beszélni, de arról már nincs képünk, hogyan hatunk másokra. Viszont van egy csomó — szerintem zömében általános iskolai — élményünk arról, hogy amit csinálunk, az nem jó.

Bálint: Tehát van egy negatív gondolatiságunk magunkról. Leértékeljük magunkat, nem bízunk magunkban. Ez egy kicsit magyar népszellem is. Azt mondjátok, ez neveltetésből, környezetből adódik, és ránk ragadt?

Zsófi és Árpi: Igen. Abszolút.

Bálint: Én az elmúlt években azt vettem észre, hogy nem mindig vagyunk elég empatikusak egymással. Mostanában viszont mintha valami kinyílt volna — vagy lehet, hogy csak nagy buborékban élek. Ha nekimegy az egyik ember a másiknak, akkor már nem feltétlenül leugatják egymást, hanem összemosolygunk, hogy minden jó, vagy jobb lehet.

Azért is kérdeztem az elején, mert a kommunikáció nagyon erőteljes része lett a hétköznapjainknak. Ránk ömlik az információ. Kint az utcán, a telefonunkon, reggeltől estig. Vajon a jó minták is meghonosulnak, ha látunk rájuk példát?

Zsófi: Én azt látom, hogy igen. Láttam például egy autós tematikájú csoportban - ahol azért többnyire férfiak vannak -, hogy egy anyuka feltett egy laikus kérdést a gyerekülésekkel és a biztonsági övekkel kapcsolatban.

Erre valaki odakommentelte, hogy „hallod, anyukám, húzzál vissza a konyhába”. És nem az admin, hanem a csoporttagok ugrottak rá. Jött vagy ötven komment, hogy „ez a stílus itt nem oké”. És ezt ötvenes férfiak írták, akik azért még abba szocializálódtak, hogy jó, a nők is ott vannak az ilyen beszélgetésekben, de majd mi értünk hozzá.

Én azt látom, hogy ez megy át a társadalmon. Főleg a fiataloknál. Nemrég egy baráti találkozón voltunk, ahol sok tizenéves is volt. Az egyik beszólt a másiknak, mire hárman ugrottak rá: „Hallod, ne bullyingold, hagyd már, hogy végigmondja!” Ez tök jó.

Bálint: Ez régen nem volt jellemző?

Zsófi: Szerintem nem igazán.

Bálint: Én is azt érzem, hogy akikkel mostanában találkozom, ott egyre inkább jellemző, hogy meghallgatjuk egymást, figyelünk egymásra. És ha a Gen Z-t nézzük, a buszon, a metrón, nem csak az online térben, ott is látni ezt.

Közben viszont ránk ömlik a videós tartalom. Ti is készítetek videókat, és gondolom, ma az egyik legfontosabb dolog, amire szinte mindenkit fel kell készíteni, hogy videóban is tudjon szerepelni. Ha méhészeted van, ha favágó vagy, ha kávézót indítasz: videót kell gyártani. Ki kell állni, mondani kell, összeszedettnek kell lenni.

Árpi: Ez egy teljesen más műfaj. Többször láttunk olyan embereket, akik színpadon, több tíz ember előtt teljesen jól működtek. Otthonosan mozogtak, használták az eszközöket. Aztán kamera elé kerültek, és teljesen lefagytak.

Ott nincs visszajelzés. Egy lencsébe kell nézni. Volt egy barátunk, akivel felvételt csináltunk, és végül rajzoltunk egy mosolygós fejet, amit feltettünk a kamera mellé, hogy legalább valamivel legyen szemkontaktusa. Mi is ott álltunk a kamera mögött, mosolyogtunk, instrukciókat adtunk. De kellett legalább fél óra, mire belemelegedett.

Ez pontosan ugyanolyan készség, mint a beszéd: csinálni kell, és egy idő után rutinná válik. Elindulni nehéz. Mi is legalább hét hónapig halogattuk az első felvételt.

Zsófi: Minden mást csináltunk, csak nehogy elkészüljön az első felvétel. Nagyon kreatívak voltunk abban, hogy mit csinálhatnánk helyette.

Bálint: De ha valaki tud kamerába beszélni, és meg tudja csinálni, hogy egy jó 15 vagy 30 másodperces videóval leköti a figyelmet, én azt gondolnám, hogy színpadon is lubickolna.

Zsófi: Nem.

Árpi: Nem feltétlenül.

Zsófi: Tök érdekes, te hoztad be az introvertáltakat és extrovertáltakat. Az introvertáltak sokszor jobban működnek kamerás környezetben, mert nincs ott egy csomó zavaró ember. Nincsenek szempárok, nincs ott sok ember energiája, nem érzik azt, hogy mindenki megítéli őket. Nekik ez akár könnyebb is lehet.

Van, aki zseniális rövid, megírt, megtervezett videós mondatokban. Azt hiszed róla, hogy mekkora cool arc. Aztán elküldöd randira, és lehet, hogy ott már gondok lesznek. Mert a természetes, szabálytalan ritmusú emberi kapcsolódás teljesen más műfaj.

Bálint: Beszéljünk arról is, hol csúszik el a kommunikáció. Mi az, amin a legtöbbször elbuknak ezek a helyzetek? Egy főnök-beosztott viszonyban, egy csapat és vezető között, vagy akár egy hétköznapi pénztári szituációban?

Zsófi: Neked van erről gondolatod?

Bálint: Talán az, hogy nem tiszteljük eléggé egymást. Nem gondolunk bele abba, amit ti is mondtatok: mit gondol a másik? Milyen helyzetben van? Hogyan tudom úgy elmondani, hogy ő is megértse?

Saját példa: nekem segít, amikor a párom egy fárasztó nap után nem csak annyit mond, hogy „kivagyok”, hanem elmondja, mi történt. Hogy itt volt, oda ment, ezt csinálta, azt intézte. Akkor már értem, hogy hú, tényleg kemény nap volt mögötte. De ha csak odadobunk egy mondatot, hogy fáradtak vagyunk, az nem biztos, hogy átviszi az üzenetet.

Árpi: Erre jó példa, hogy ugyanezt valószínűleg neked így mondja el, a barátnőjének máshogy, és a főnökének megint máshogy, ha például azt szeretné, hogy csökkentsen a munkahelyi terhelésén.

Egyáltalán nem mindegy, kihez beszélünk. Ugyanazt a gondolatot teljesen másképp kell kommunikálni különböző emberek felé.

Szoktunk olyan gyakorlatot csinálni, hogy az embereknek a saját munkájukról kell beszélniük úgy, mintha egy képzeletbeli ötödikes osztály lenne a közönség. Ilyenkor nagyon át kell gondolni, milyen szavakat használunk, hogyan fogalmazunk, hogyan egyszerűsítünk. Nem butítunk, hanem egyszerűsítünk.

Ez minden kommunikációs helyzetben fontos. Amikor mi megyünk előadni egy nagyobb fellépésre, az egyik első kérdésünk a szervezőhöz mindig az: kik lesznek ott? Hány évesek? Mi mozgatja őket? Férfiak vagy nők? Oda kell szabni az üzenetet, különben nem fogja őket érdekelni.

Bálint: Akkor jön a vizsga. Zsófi, hogyan lesz egy bukott rendezvényszervező agrármérnökből speech tréner? 90 másodperced van, pitch, let’s go.

Zsófi: Kiállsz a színpadra, lejössz, és azt mondják: „Zsófi, ez rohadt jó volt! Tanítsd már meg így beszélni a kollégáimat.” Ez egy szakmai rendezvényen történt. Akkor éreztem, hogy ez talán egy B-terv, egy szabadulókártya lehet.

Másnap pedig annyira összevesztem a főnökömmel, hogy délután megírtam a felmondólevelemet. Lényegileg.

Bálint: Impulzív ember vagy?

Zsófi: Ennyire nem.

Bálint: De egy karriert köszönhetsz neki.

Zsófi: Figyelj, ez annyira impulzív döntés volt, hogy öt éve halogattam a felmondást.

Bálint: Árpi, te mit hoztál haza Dániából abból a három évből? Én például nagyon szívesen laknék Dániában. Szerinted lakjon az ember Dániában?

Árpi: Lakjon az ember Dániában! Szerintem mindenkire ráférne Magyarországon legalább egy év Dánia.

Bálint: Tényleg ingyen van a pszichológus?

Árpi: Ezt nem tapasztaltam meg, de nem csodálkoznék rajta.

Amit hazahoztam, az egy óriási különbség. Erről beszéltünk egy nemrég felvett podcastadásban is: ott a teljes társadalom alapja — méghozzá vasbeton keménységű alapja — a bizalom.

Itthon ennek sokszor a szöges ellentétét tapasztalom: a bizalmatlanságra épül rengeteg minden. Üzleti kapcsolatok, társas kapcsolatok, mindennapi helyzetek.

Egy egyszerű példát mondok. Dániában egy kasszaprogramot fejlesztettünk, és én késhegyre menő vitát folytattam a kollégámmal arról, hogy este lezárjuk a kasszát, leszámoljuk a pénzt, rögzítjük a rendszerben, és reggel ugyanezt megcsináljuk. Ő láthatóan nem értette, mi a probléma. Én itthon láttam olyat, hogy reggel valaki kinyitotta a kasszát, és nem ugyanannyi volt benne. Ő erre csak azt mondta: „Mert ez itt Dánia.”

Ezt tapasztaltam mindenhol. Kávézóban, plázában, bankszámlanyitáskor. Ezt a bizalmat nagyon szívesen látnám itthon is, és igyekszem képviselni, ahol lehet.

Bálint: Ha most csak egy dolgot tudnátok beépíteni a következő időszakban — amit mindenkinek megtanítanak, legyen felnőtt, gyerek, diák vagy egyetemista —, mi lenne az? Mi legyen a magyar kultúra része kommunikáció szempontjából?

Zsófi: Kérdezzenek többet.

Bálint: Kritikus gondolkodás?

Zsófi: Nem. A másik megértése.

Amit te is mondtál: ha csak annyit mond a barátnőd, hogy „uh, ki vagyok”, az kevés. De amikor elmeséli, hogy ide-oda rohangált, ezt csinálta, azt intézte, akkor már megérted. Köztetek ez valószínűleg kérdés nélkül is megy, de a legtöbb ember között nem megy kérdés nélkül.

Bálint: Neked is muszáj mondanod egyet.

Árpi: Mondok is. Én azt tenném kötelezővé, hogy az emberek mondják el, ami bennük van. Mindenkinél azt tapasztaljuk, hogy borzasztóan értékes gondolatok vannak bennük. Aztán félelemből vagy bármilyen más okból magukban tartják.

Bálint: Ott marad?

Árpi: Ott marad. Pedig mi baj lehet belőle? Maximum nem lesz annyira érdekes, vagy kiderül róla valami. De rengeteg értékes történet, gondolat és ötlet marad bent emberekben, amelyek akár komoly változásokat is hozhatnának.

Bálint: Hány ember akar podcastet indítani, könyvet írni, blogot csinálni?

Zsófi: Szerintem élete során egyszer ez mindenkiben megfordul. De hányan csinálják meg tényleg? Töredékük.

Bálint: Hát csináljátok meg! És ha úgy van, akkor a srácok segítenek: SpeechPresso, így találjátok meg a további tartalmaikat. Zsófi, Árpi, köszönöm szépen, hogy itt voltatok!

Zsófi és Árpi: Köszönjük a meghívást!

A kommunikáció nem velünk született adottság, hanem fejleszthető készség. Nem kell másnak látszanunk, mint akik vagyunk, és nem kell TED-előadóvá válnunk ahhoz, hogy jobban beszéljünk.

Elég, ha pontosabban értjük, kinek beszélünk, mit szeretnénk átadni, és hogyan hatunk másokra. A jó kommunikáció nem attól működik, hogy tökéletesek vagyunk benne, hanem attól, hogy figyelünk: a másikra, a helyzetre és arra, amit valóban mondani szeretnénk.

És talán a legfontosabb: kérdezzünk többet, hallgassunk jobban, és ne hagyjuk bent azokat a gondolatokat, amelyek másoknak is értékesek lehetnek.