Egy diákunk akkor keresett meg minket, amikor új szerepre készült. Pedagógusként és iskolaigazgató helyettesként felkérést kapott, hogy a hamarosan a nyugdíjas éveibe lépő igazgatótól vegye át a stafétát és vezesse a jövőben ő az iskolát. A vezetői tapasztalatában, készségeiben biztos volt és örömmel mondott igent a felkérésre, viszont a több száz fő előtt megtartandó évnyitó, évzáró és ballagási beszédek járatlan terep voltak a számára. Fejlődni akart a nyilvános beszéd területén. Úgy érezte, hogy attól, hogy igazgató lesz még nem kell beállnia a sorba és ő tarthat ezekben a helyzetekben emlékezetes beszédeket.

Azért, mert nagyon sok olyan helyzetbe kerültem, amikor hallgattam egy előadót vagy akár egy nyilvános beszédet, és körülbelül két percig tudott mindenki figyelni. Volt nagyon jó, érdekes egyetemi előadás, volt olyan szakmai kör, ami tényleg az igazgatóhelyetteseknek szólt, de mindenki ebben a sablonos témában ragad be, és a legtöbben felolvassák a beszédüket.

Én valami mást szerettem volna. A tanításom során is formabontó vagyok: én vagyok az, aki felveszem a hátizsákot a hátamra, ha például hajót játszom, vagy „lefejezek valakit” a guillotinnal, amikor a francia forradalmat tanítjuk. Alapvetően van bennem egy ilyen változatosságra törekvés, és azt gondoltam, hogy attól, hogy igazgató leszek, nem kell beállnom abba a sorba, ami a szokásos. Ha már beszélek, annak legyen értelme, figyeljenek rám, és tudjak hatást elérni.

Nagyon szerettem volna szépen beszélni. A másik meg a lámpaláz. Igen, és abban is teljesen igazatok van, hogy minél többet gyakorolja az ember, annál jobb. Mostanában ha beszélnem kellett többek előtt és volt egy kis időm, bementem az irodába, felvettem a Wonder Woman pozíciót, becsuktam a szemem, megfigyeltem a környezetem – ezeket mindig végigcsináltam, és ezek valóban jók. Ha az ember kezébe adtok ilyen eszközöket, tényleg már csak rajta múlik, hogy gyakorolja, vagy sem. Végső soron az volt a célom, hogy ha már beszélek, akkor figyeljenek rám, és legyen értelme annak, amit mondok.

Igazából én már nézelődtem sok helyen. Először könyvet olvastam arról, hogy hogyan kéne beszélni, viszont elolvasni egy könyvet, az egy dolog… De autóvezetéshez is mondják, hogy célszerűbb a rutinpályára menni.

Egyszer mentünk egy „női vállalkozók napja” rendezvényre. Van egy kutyaiskola, ahova járok; a vezető kérdezte, hogy kinek van kedve. Úgy gondoltam, hogy az iskola is lassan olyan már, mint egy vállalkozás: marketingelni kell. Gondoltam, ártani nem árt.

Visszafelé beszélgettünk arról, hogy szeretnék megtanulni rendesen, nyilvánosság előtt beszélni. Az iskolában, osztályteremben nincs gond, sőt, még a tanárok előtt sincs; a nagy térrel volt eddig kihívásom, amikor több száz ember előtt kell beszélni – ezzel még dolgozom. Ő mondta, hogy volt Miskolcon egy vállalkozók napján, és ott voltatok a City Hotelben. SpeechPresso, és hogy keressek rá. Rákerestem, és nagyon szimpatikusak voltatok mind a ketten. Akkor még szerintem nem láttam videót, csak az oldalt.

Amit kínáltatok, az pont az volt, amire szükségem van, és így rámentem. Amikor beszélgettünk, az az ár – hú – mondom, ez elköteleződés. Ha olcsó lenne, nem vennék komolyan az emberek. Ennyi pénzért már odateszi magát mindenki. Szerintem ez teljesen jó.

Az elején nem tudtam ott lenni az első két alkalmon, és ez nagyon zavart engem, bár visszanéztem becsületesen, végiggondoltam, hogy bele tudok-e még állni – és igen.

Nem volt olyan, ami miatt nemet mondtam volna. Szerintem profin csináljátok. Esetleg annyi lehet, hogy bátorítani kellene, hogy többször mondjunk beszédet az alkalmak során. Nagyon tetszett, amikor mondtad, hogy ez rajtunk múlik, ez értünk van. Ti jól elvagytok akkor is, ha nem beszélünk – de ezt kellett hallani. Ez jó volt.

Jó volt mindegyik alkalom. A személyesek előtt egy kicsit mindig izgultam, de pont az volt a jó – az én szempontomból is –, hogy igenis ki kellett állni, és igenis el kellett mondani. Szerintem ez zseniális volt. Nagyon jó , hogy beszélni kellett.

Azt is láttam egy videóban, hogy néha online jobban izgul az ember – nem gondoltam, hogy izgulni fogok online, de a legelsőnél volt ilyen, amikor telefonnal bénáztam, kiszáradt a szám, pedig ilyen még sosem történt korábban. Ez is tanulságos volt.

Tudtak segíteni. Bevallom őszintén, nagyon gyakran vezetés közben is hallgattam – az embernek olyankor van ideje. Oda raktam magam elé, láttam a gesztusokat, és leragadtam… de jó értelemben. Valamit újra néztem laptopon is. A prezentációs résznél leragadtam, mert azt nem tudtam gyakorolni.

Én maximalista vagyok: mindenből szeretem kihozni a 100%-ot, és addig nem megyek tovább, amíg meg nem csinálom. Most fogok csinálni az évnyitó értekezletre prezentációt, úgyhogy végigrágom magam. Az első kettőt már meghallgattam, ki is próbáltam. A hozzáférés életfogytig a miénk? – Szuper. A további tananyagbővítésekhez is hozzáférünk? – De jó.

Több is. Meglepődtem magamon, amikor bedobtatok mindenféle prezentációt, és beszélni kellett róla. Meglepődtem, hogy ilyen lazán tudok beszélni, mert nem „feladat” volt. Ha játék van vagy kötetlen dolog, sokkal jobban működöm, mint ha komoly dolgot kellene megcsinálnom.

Aztán a mozgás a színpadon: amikor végre bele mertem mozogni, és nem álltam meg, mint egy szobor. Amikor ki mertem lépni az ajtó felé, leomlottak a falak. A hanglejtés, a hangsúly, a „stop” – mikor állj meg, mikor tarts szünetet – ezek a hangi változatosságok nagyon jók voltak. És a retorikai elemek: nem gondoltam, hogy ezekkel ennyire stílusossá lehet tenni a beszédet – és ez annyira jó.

Talán a lámpalázam legyőzésében. Abban leginkább. Meg abban is, hogy most már érzem: nem kell, hogy egy évnyitó–évzáró és ballagó beszéd „olyan” legyen, hanem lehet érdekessé tenni – sőt, kell is. Most például olyat írtam a kezdésnek, hogy az iskola névadója is itt tanított, és ő mondta egyszer, hogy „a tudás hatalom”. Gondoltam majd így kezdek: „Tudtátok, hogy ő egyszer azt mondta, hogy…?” – és olyan jó, hogy lehet ilyennel is kezdeni. Most már tudom, hogy mennyire fontos a kezdés meg a zárás.

Könnyező szemeket kaptam. Ennél többre nem is vágyhat az ember. Egy nyolcadikos fiú – aki imádja a történelmet, és azzal is akar továbbmenni – is elérzékenyült. A kollégák is mondták, hogy jó. De nekem a gyerek mindig nagyon számít!

A tudatos felépítés. Most is úgy csináltam a nyitóbeszédemet: mi a célom, mit akarok közölni, hogyan akarom, hogy érezzék magukat a hallgatóim – és csak utána kezdtem el a struktúra alapján használni a Monroe-t, meg az ethos–pathos–logos témát. Van egy kis füzetem, ahol ezeket a fogódzókat leírom, és most már így kezdem felépíteni a beszédet, és erre jutok vissza. Ezek a „képletek” nagyon sokat segítenek – nem hagyják, hogy túl szárnyaljak. Régen mindig úgy építettem fel, ha kisebb értekezletet kellett tartanom, hogy „word web”: középre, miről akarok beszélni, és arról meg arról, meg még arról is… Ez néha elvitt. Említettétek a tanfolyamon, hogy lehet szabadírást is csinálni: most úgy szoktam, hogy megírom az alapot, elkezdek szabadon írni, megnézem, mi az, amit még a „word webben” lehetne csinálni, és így összerakom. Ez így olyan jó. A gyakorlás abban segít, hogy minél többet beszél az ember, annál magabiztosabb. Nekem ezzel volt problémám.

Nagyon sokfélék voltunk, és ez nagyon jó volt: mindenkitől lehet valamit tanulni. Nyilván tőletek elsősorban, mert ti voltatok a kurzusvezetők, de mindenkitől. Volt akinek a bátorsága és alapossága tetszett. Másnak a magabiztossága – meghallgattam egy webinárját is később. Másik csoporttársunknál tetszett a céltudatosság: végig a kémiáról beszélt, és mennyire jól tudott improvizálni. Amikor utána tudatosan összerakta a dolgokat, az is.

Tényleg mindig lehet fejlődni. Nagyon elfogadó volt a közösség – ez nagyon pozitív volt. Szeretek az emberektől tanulni; minél több embert megismerünk, annál többek leszünk. Ha közös a cél – a beszédben akarunk fejlődni –, látjuk, ki miben fejlődött, mik a sikerek, ennek örülünk, és ez ránk is visszahat.

Igen. Az első rendes személyes előadásnál, amikor kiléptem a „Görög–perzsa háborúkkal”. Kiléptem – és na, ezt kell! Eldöntöttem, hogy ezentúl minden alkalomra beszéddel készülök. Az volt benne a jó, hogy rögtön tudtam használni, amit elmondtatok. Én is érzékeltem, mekkora változás volt a korábbi online beszédhez képest. Nagyon jó volt, hogy mindig mondtatok biztatót is, meg tovább-lépést is: ez megerősít, hogy jó úton járok, és közben mindig kaptam valamit, amit ha hozzáteszek, még jobb lesz.

Igazából minden vezetőnek. Ahhoz, hogy egy vezető magabiztosan maga mellé vagy maga után tudja húzni a csapatát, és egy irányba – úgy, hogy támogassák és figyeljenek rá –, mindegy, milyen jellegű vezető: lehet egy tojásüzem vezető, lehet cég vezetője, lehet iskolaigazgató.

Olyan világot élünk, hogy mindannyiunknak ki kell állni, képviselni kell azt, amik vagyunk, és ezt a legjobban akkor tudjuk, ha figyelnek ránk az emberek, és hatással tudunk lenni rájuk.

Azt, hogy mindenképpen. Akkor tudsz a legjobban fejlődni, ha gyakorlod élő helyzetben.

Tudást, magabiztosságot, erőt és új lendületet.

Megkaptam a kinevezésemet augusztus 16-tól. Most én leszek az iskolaigazgató, én fogom mondani innentől a nagy beszédeket. Tegnap fejeztem be az évnyitót: megírtam, elolvasom, majd még változtatok rajta. A kezdésben még mindig nálatok érzem a biztonságot. És nagyon fontos, hogy merjek “máshogy” kezdeni. Lehet, hogy nem kell „Kedves mindenki!”-vel kezdenem. Lehet, hogy formabontó igazgató leszek…